2018. május 30., szerda

Ha azt mondom, Szeretlek...

Egy régi írásomat találtam meg az interneten, már nem is emlékeztem rá, hogy mikor írtam, és hogy egyáltalán írtam ilyet valahova.

Alább közzéteszem, kis kiegészítéssel.

Ha azt mondom, Szeretlek, az annyit jelent, szeretlek Téged, önmagadért. Nem azért szeretlek, ahogyan viselkedsz, amilyen vagy – hanem azért, mert vagy.

A szeretetben nincsenek feltételek – mert ha feltételeket támasztunk a szeretet elé, azt úgy nevezik: Önzés. 

Ha feltételekkel szeretek valakit, akkor egy számomra megfelelő elvárást, ideált szeretek. És nincs senki, aki azonos lenne a milyenségével, viselkedésével, a róla alkotott ideállal.

Létezhet olyan, hogy valaki azonos akar lenni a róla alkotott ideállal. Ilyenkor önmagát nem szereti, hiszen nem megfelelő önmaga számára sem olyannak, amilyen.

Ilyenkor a másvalaki által kigondolt ideált próbálja meg megszeretni. És ez egyenlő az önbecsülés lerombolásával.

A szeretet mindentől függetlenül létezik, akár befogadom, akár elutasítom azt. 

Hallani: “Szeretlek, de most csalódtam benned.” 

Kit is szerettem valójában?





Téged, vagy egy nekem megfelelő feltételek szerinti elvárásomat, ideálomat? Ha Téged, akkor hogyan tehetném függővé ezt az elvárásomtól? Ha az utóbbit, akkor azt úgy hívják, Önzés. 

Ha valakit olyannak szeretek, amilyen, akkor hogyan lehetne csalódni benne? Csalódni akkor tudunk, ha valaki nem felel meg az elvárásainknak, ilyenkor tehát az elvárásaimat szeretem.

Önzésről beszéltem: tehát akkor Magamat szeretem? Vajon, ha magamat szeretem, akkor azt miért teszem ezt függővé másvalaki cselekedetétől, milyenségétől? Akkor talán szintén az elvárásaimat szeretem?

Ha azt mondom, Szeretlek, akkor azt úgy is gondolom. Téged – nem azt, ahogyan viselkedsz, amilyen vagy, amilyennek érzékellek – hanem azt, hogy az vagy, aki vagy, hogy VAGY.

Forrás: www.eletforma.hu

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ha építő szándékkal teszed, szólj hozzá bátran a bejegyzéshez!