2016. április 18., hétfő

Vivicittá 2016.

Életem első versenye, tíz kilométeren. Szóval sosem késő elkezdeni futni! Fantasztikus élmény volt a rajt előtt állni és érezni a közösség összetartását, és hogy az emberek a pillantásaikkal egymást bíztatják! 

Voltak babakocsival futók, voltak, akik szelfiztek közben, voltak, akik zenét hallgattak. Voltak, akik hirtelen megálltak mások előtt, és voltak, akik bíztatóan lelassítottak valaki mellett és együtt futottak vele.

Volt olyan, aki két méter magasra nőve végigsétálta a távot olyan tempóban, ahogy mások futnak. Volt idős bácsi, táskarádióval a kezében, nosztalgiadalokat hallgatva, és voltak idős nénik, akik egymást támogatva kocogtak.

Szóval fantasztikus, színes társaság volt, sokféle futóval! Nem voltunk egyformák, és mindenki csak maga tudta, hogy miért fut: bizonyítani akar másoknak vagy önmagának, vagy másokkal együtt akar örülni, vagy másokat akar leszólni, vagy épp előkapta a szelfibotot, hogy azzal készítsen magáról egy örömteli fotót a gyermekeinek!



Volt, aki a buli kedvéért jött, és volt, aki a lányok fenekét nézni. Nem vagyunk egyformák, és nem is kell, hogy egyformák legyünk, sőt, minél színesebbnek kell lennünk!

Én magamnak bizonyítottam, pár hónap futás után, egy rakat túlsúlyt cipelve, negyvenhárom évesen. Plusz a nagymamámért futottam, akit a napokban eltemettünk. És futottam az Élelmiszerbank küldetéséért is, ahova 2000 forint adományt gyűjtöttem be. Nem sok, de annál értékesebb, hogy volt egy ismerősöm, aki legalább ennyit adhatott!

És futottam a sok mosolygós emberért, a közös örömért, és azért, hogy akik egymás fölött ítélkezni jöttek, azok is az örömöt találják meg ebben az élményben.

Köszönöm mind a 30 000 embernek!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ha építő szándékkal teszed, szólj hozzá bátran a bejegyzéshez!