2015. július 28., kedd

Kidobni a spiritualitást

Lassanként, sok év alatt, eljut oda az ember, hogy a gyakorlása során már mindennek elkönyvelte magát.

A kilencvenes évek elején voltam először meditációs tanfolyamon, amikor is megértettem azt, hogy a történéseknek nem tehetetlen elszenvedője vagyok, hanem nagyrészt okozója, és ilyenformán rajtam múlik az is, hogy a következő időkben milyen irányba vezet az utam. Nem volt ugyan semmi konkrét motivációm, egyszerűen érdekelt az, hogy mit is jelent pontosan az a tézis, hogy a tudat teremti meg a valóságunkat, és hogy mit is lehet elérni egy ilyen módszer gyakorlásával.

Gyakoroltam néhány évig az elme programozását - akkor ezt meditációnak neveztem, mert mindenki így nevezte -, és mivel számomra jelentős sikereket értem el vele, elégedett voltam ezzel a spiritualitással.

Pár év után találkoztam a tibeti buddhista tanításokkal, és mivel az istenhívő vallásokkal szemben nem hinni kellett a módszerekben, hanem kipróbálni és megtapasztalni a működésüket, valamint nem a félelemre alapozó reményt adják a gyakolónak, hanem a cselekedetek eredményén alapuló bizalmat, megértettem, hogy ezzel szemben nem nagyon van alternatíva. Legalábbis olyan ember számára, aki vállalani akarja a felelőséget, és nem egy hektikus istenség istenfélő alattvalójává akar válni - spiritualitás címke alatt.

Viszont érdekes módon mindvégig megmaradt bennem a három lépés távolság megtartására való igény, valahányszor egy újabb módszerrel találkoztam. Mindig megdöbbentett, hogy az emberek milyen önfeladással képesek rajongani a jóga-mesterükért, az egyházukért, a spirituális tanítójukért, a lámájukért, az általuk feltétel nélkül elfogadott tanításokért - és hogy milyen lelkesen áldozzák a kemény munkával megkeresett vagyonukat a tanítójuk gazdagodására. Az volt a legfontosabb számukra, hogy csünghettek a tanító szavain, aki vállalta helyettük a felelősséget az életükért. És ez minden pénzt megér...

Elkezdtem észrevenni, hogy valahogyan mindig kilógok a sorból, és nagyon hamar minden egyes módszerben vagy tanítóban valamilyen kivetni valót találok. Úgy láttam, hogy nem őszinték a szavaik, és mögöttük csak a pénz iránti vágy csillog. Vagy őszinték a szavaik, de mögöttük az elsődleges mozgatóerő a pénz által kapott hatalom iránti olthatatlan vágy. Sosem értettem meg a túlsúlytól görnyedő és közben egészségről magyarázó jógamesterek és tanítók iránti feltétlen odaadást sem. Utólag visszagondolva, talán 3-4 személyt tudok felidézni az én "tanítóim" közül, akik (az én meglátásom szerint) őszintén, minden odaadással másokért dolgoztak. Van köztük olyan, aki jól is él belőle, ami szerintem így érdemeinek megfelelő.

Közben a világ - amellett, hogy egyre több és több módszert ismertem meg -, nemhogy kitágult volna, sokkal inkább kezdett beszűkülni. Kötöttségek, megfelelések, kötelező elvárások érkeztek mindenfelől. Nem az volt a feladat, hogy önmagam legyek, és önmagamként gyakoroljak. Sokkal inkább azt várta el minden "iskola", hogy alkalmazkodjak, vegyem át a módszert, az ahhoz tartozó mentalitást, világnézetet, és váljak engedelmes gyakorlóvá, s gyakran a tanító feltétlen követőjévé, rajongójává. A többségük már egyből, az első találkozáson a rajongó tiszteletet várta el tőlem. És ezeket a tanítókat zavarták a kérdéseim, amikor nem volt elég a kinyilatkoztatásuk, hanem a dolgok miértjére is kíváncsi voltam.

Kezdtem magamat a sorból kilógó, túl kritikus személynek tartani, aki a jobbnál jobb, megvilágosodást hozó módszereket is tönkreteszi a saját elégedetlenkedő kíváncsiságával! És egyre spirituálisabb lettem, mindent a spiritualitás szemszögéből értelmeztem, mígnem már azt éreztem, hogy már bennem van a hiba, s talán fel kellene adnom önmagamat, és elkötelezni magamat valamelyik módszer mellett, mint más sokezernyi ember. De ez nem ment, ez nem én vagyok.

 
Kezdett elegem lenni a spiritualitásból, főleg, hogy nem találtam meg ott, ahol a mindentudók szerint keresnem kellett. És kezdett elegem lenni a keresésből is. Már a bűntudat próbált a vezető szerepébe lépni, hogy talán nem is a tanítókban van a hiba, hanem bizonyára bennem. És egyre csak azt éreztem, hogy a majdani megvilágosodás fog egyedül tisztába tenni mindent. Ekkor jött a pánikbetegség.

És ez ébresztett rá, hogy nem kell tovább keresnem semmit, hiszen önmagamtól kerültem egyre távolabb! És hogy nincs annál nagyobb spiritualitás, minthogy az ember visszatalál önmagához, aki a felszín mögött van, aki tulajdonságok és minőségek nélkül létezik! Ahhoz a mély bennső lényegiséghez, akiben nincs benne az, hogy ő kicsoda, nincs benne foglalt önvalója. Akit csak a hozzá viszonyuló tudat ruház fel minőségekkel! Aki hozzákapcsolódik a tiszta, zavarodottságtól mentes tudathoz.

És megértettem, hogy nem kellenek ehhez módszerek. Hogy a meditáció a meditáló nélkül a legjobb! Hogy nem lehet küszködve akarni az elengedést, az örömet, a spiritualitást, mert ha küszködés van, fájdalom van, akarás van, akkor nincs öröm, nincs is spiritualitás! Dobjam a kukába a spiritualitás címkéjét! És kukába magával a spiritualitással!

Hiszen elfelejtettem, hogy elválaszthatatlan vagyok az élettől, és tucatnyi spirituális módszerrel harcba szálltam ellene. Harcoltam a gondolataimmal, az érzelmeimmel, a testemmel, a hibáimmal, a szomorúsággal, a félelemmel, a kényelmetlenséggel, a kudarccal! Állandóan újabb módszerekhez fordultam a keresés érdekében, a majdani megvilágosodásért, és egyet felejtettem el igazán: szeretni, elfogadni önmagamat. És elfelejtettem, hogy lehetek szomorú, lehetek ideges, lehetek dühös, lehetek fáradt, lehek éppen negatív, amellett, hogy lehetek vidám, nyugodt, engedékeny, optimista. Ehhez jogom van, ehez mindenkinek joga van!

Túl sokáig kerestem, elegem van a keresésből is. Miért nem arra figyelek, amit találok, a milliónyi történetet az életemben, módszerek és címkézés nélkül? És miért egy egyszerűnek mondható életszemlélet, a Hahota Jóga könnyedsége ébresztett rá hogy nem kell a sorból kilógó, különleges eberré válni, hanem éppen hogy hasznosabb normális embernek maradni?

Ahogy Hamvas Béla írja: Az embernek meg kell őrülnie, hogy normális legyen, és el kell veszítenie az eszét, hogy fel tudjon ébredni, és elérkezzen oda, hogy tudja, hogy él, végre ne legyen álomkóros és fantaszta, hanem normális ember.

És ahogy Dilgó Khjence Rinpócse írja: A mindennapi életben a gyakorlás egyszerűen a teljes nyitottságot és gondtalanságot jelenti, a dolgok tökéletes elfogadását. Vegyük észre, hogy ez a nyitottság az érzelmeink játszótere, és viszonyuljunk az emberekhez természetesen, mindenfajta érdek és hátsó szándék nélkül!

S végül, ahogy Csögyal Namkhai Norbu Rinpócse: A "jóga" annyit jelent, hogy tudásunk és megértésünk van a saját eredeti állapotunkról, arról a lényegi állapotról, amelyben nem kell semmit sem meg változtatni vagy átalakítani.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ha építő szándékkal teszed, szólj hozzá bátran a bejegyzéshez!