2015. március 29., vasárnap

Békés jelenlét

Gyakran - valójában minden nap - látom a tömegközlekedésben utazva, hogy a fiatalok nagyon nagy része függővé vált a mobiltelefonjától. Ha egyedül utaznak, akkor szinte végig a telefonjukat nyomkodják, tökéletesen elmerülve a funkcionális használatban. Ha nem egyedül utaznak, akkor éppen beszélgetnek a társukkal, társaikkal - de közben percenként megnyomják a telefon menügombját, hogy megnézzék, nem jött-e üzenet, nem történt-e valami változás az elmúlt percek alatt.

A funkcionális használatot úgy értem, hogy nincs konkrét esemény, amire kíváncsiak: nem érdekes cikkeket olvasgatnak például, hanem a facebook-ot görgetik végeláthatatlanul, el sem olvasva a tartalmat, vagy éppen megnyitnak-becsuknak egy-egy alkalmazást, újra meg újra, mintha idegesen azt várnák, hogy "miért nem történik már valami?"

Aki az életét már a mobiltelefon - vagy a számítógép - rabságában éli, önkéntelenül is azt érzi, hogy az élet csak akkor "folyik", csak akkor "halad" előre, ha a telefon erre valamilyen tevékenységével felhívja az ember figyelmét.

Vagyis akkor, ha az ember körül a kütyük jelzik az idő múlását, a dolgok történését. Felgyorsult a világ.

Felemelő érzés néha otthon felejteni a mobiltelefont.

Felemelő érzés néha nem válaszolni az emailekre. Miért ne mondhatnám azt, hogy a hétfő, a szerda és a péntek az email-olvasó napom, s a maradék időben azokon a feladatokon dolgozom, teljes odafigyeléssel, amelyeket az említett három napon sorrendbe állítok a magam számára? - A napokban felhívott engem valaki, egyik délután, hogy nem válaszoltam az email-jére, talán nem dolgozom? Mondtam, hogy igen, éppen szabadságot vettem ki, de mikor küldte az emailt? "Ma, dél körül." - jött a válasz.

Szóval, felgyorsultak a dolgok, és az emberek nagy része számára elviselhetetlennek tűnik, ha nem kap szinte azonnal visszajelzést az életet történéseivel kapcsolatban. És ez manapság a stressz egyik legkomolyabb forrása!

Mikor volt az bármelyikünk számára, amikor egyetlen napig nem kapcsolta be a számítógépét, és a telefonját is úgy állította be, hogy csak a családja érhesse el, szükség esetén? Mikor volt az, amikor egyetlen napot úgy töltöttünk el, otthon, vagy a szabadban, hogy nem csináltunk semmi különöset, egyszerűen csal átadtuk magunkat a létezés örömének?

Nagyon fontos mindannyiunk számára ez a békés jelenlét, ennek a tiszta létezésnek a tudatosítása. Az, hogy csupán önmagunkkal legyünk együtt, bármiféle külső ingerforrás vagy elvárás nélkül. Sőt, bármiféle belső elvárás nélkül!

Egyszerűen, tegyük meg azt, hogy vonuljunk el egyedül valahova, ahol nem zavar senki, és üljünk le egy órácskára úgy, hogy csak ülünk, nézünk kifelé a fejünkből, és élvezzük a napsütést, a szellőt, a madarak hangját, a patak csobogását. 


Hangsúlyozom, hogy nem arról van szó, hogy kifekszünk napozni, és egy jót alszunk közben! Nem; itt arról van szó, hogy részt veszünk mi magunk, ebben a jelenlétben. De megtehetjük azt is, hogy otthon leülünk a fotelbe, és egy órán át csak magunkban elmélkedünk, vagy sokkal inkább csak megpróbáljuk megismerni a saját természetünket. Hogy milyen gondolatok száguldoznak a fejünkben, hogy van-e értelmük, vagy csak úgy felmerülnek bármiféle érzékelhető "haszon" nélkül.

Egyes szakemberek és jógik szerint minden embernek, minden nap, legalább egyszer fél órára le kellene feküdnie a földre, padlóra, hanyatt fekve, egy nyugodt helyen és átadni magát a semmittevés örömének. Nem alvásról beszélek, ez fontos! Az éber pihenésről van szó! Az alvás egy másik tevékenység, amire szintén szükségünk van, és amit el kell választani az éber pihenéstől.

A semmittevésre sokan úgy gondolnak - sajnos, ez társadalmi nyomás -, hogy az valamilyen elítélendő, időpocsékoló dolog, és helytelen ilyet tenni. Ha ettől tesszük függővé az életünk minőségét, hogy mások mit szólnak ahhoz, hogy mi ki akarjuk üresíteni egy kicsit az agyunkat, akkor csak a feldolgozatlan stressz hatásainak tesszük ki magunkat.

Pár ötlet eszembe jutott, mindennapi használatra:

  • Egyedül felmenni a kávézóba, meginni egy kapucsínót, és egyszerűen csak nézelődni az ablakon, mosolyogva a világra. (Rossz szemmel nézi ezt pár kolléga? Na és??)
  • Kimenni a legközelebbi parkba, leülni a padra, becsukni a szememet, és élvezni a Nap (a nagybetűs) sugarait.
  • Leülni egy közeli padra, és mosolyogva nézni a sétálgató embereket. Megfigyelni, hogy vajon mire gondolnak, vajon hova mennek - bármiféle minősítés vagy ítélkezés nélkül.
Ezek hirtelen, gyors ötletek, amelyek éppen, "csak úgy" eszembe jutottak.
  • Egy bátrabb ötlet: meghívni egy kollégát, hogy együtt kiüljünk a parkba húsz percre, és csöndben pihenni egymás mellett, csukott szemmel. Kíváncsi lennék, hányan próbálják ki ezt, és hány kolléga fogad el egy ilyen meghívást.
Szóval, a stresszt folyamatosan kell feldolgozni, napi szinten. Feltéve, ha napi szinten kitesszük magunkat neki. (Tudom, ezzel egyedül vagyok ebben a világban!) És nem akkor, egyetlen egyszer, amikor már pszichiáter segítségére van szükség.

Tegnap volt a rádióban egy beszélgetés a böjtről. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense mesélte, hogy a katolikus böjt eredetileg heti három nap volt: hétfő, szerda, péntek. Minden héten! Ez segítette a szellemi és fizikai megtisztulást, a lelki és testi egészség megtartását. Később a katolikus egyház tagjai ezt túl drasztikusnak, kényelmetlennek minősítették, így kihirdették, hogy a böjtöt egy évben egy alkalommal, egyetlen pénteki napon elég megtartani - évi 156 alkalom helyett 1 alkalommal. Valamint a böjt mibenlétén is enyhítettek: a böjt immár nem az étkezés nélküli, sok folyadékbevitellel megtartott tisztulás folyamata, hanem csupán a hús mellőzése, ami által mindenki annyit ehet, amennyit akar, kipukkadásig, és a tisztulásról már szó sem lehet.

Az egyszer vagy ritkán megtartott böjt vagy stresszkezelés csak tüneti kezelés lesz, rövidtávú és semmiképp sem eredményes hatással. Rendszeresen, természetszerűleg kell foglalkozni magunkkal, és a testi-lelki egészségünkkel.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ha építő szándékkal teszed, szólj hozzá bátran a bejegyzéshez!