Böjte Csaba a karácsonyról

Nagyon szegény családból származó, úgymond szociális árvákat nevelünk az Alapítványunkban. Vakációkor a gyerekek – hiába árvák – ők is hazavágynak. Így volt három gyermekünk is egy családból, ahol élt az apuka, anyuka, de tudtam, hogy egy garázsban: hajléktalanok, teljesen lecsúszott egzisztenciájúak. Nem igazán akartam hazaengedni őket, de ők mégis kérleltek. Gondoltam, elviszem és este visszahozom őket.

Délután 3-4 óra körül elmentem értük, mert korán sötétedik, már félhomály volt. Nem volt bevezetve a garázsba a villany. Két nagy vasajtó, középen egy szerelőgödör, egy ágy, az ágyban a három gyerek az anyukához bújva, a plafonon a lehellet kicsapódott a hideg betonra, a vízcseppek mint egy-egy gyémánt csillogtak. Nem láttam semmi nyomát annak, hogy karácsonyra vagy szilveszterre készülődtek volna. Hideg volt, sötét volt. Az apuka állt az ágy mellett, tördelte a kalapját, az anyuka nyakában csüngött a három gyerek. Szóltam, hogy: gyerekek, gyertek, öltözzetek, megyünk vissza Dévára!

Ők persze tudták, hogy várja őket a meleg fürdő, a szép ruha, a kölyökpezsgő, a csillagszórók, minden, ami ilyenkor belefér egy ilyen intézeti karácsonyba. És akkor az egyik kisfiú azt mondta: pap bácsi, mi nem ünnepelhetnénk itthon, anyukámékkal? Éreztem, hogy megáll bennem valami...

A gyereknek nem arra van szüksége, hogy egy csomó kütyüt odavigyenek neki talicskában, hanem arra, hogy átölelje a nyakadat, hogy megpusziljad, hogy érezze azt a jóságot, ami egy szülőből árad. Egyfelől egy csomó limlom, másfelől az édesanya meleg nyaka és semmi más. És messzemenően az édesanya volt a nyerő!

És akkor én azt gondoltam, hogyha Isten segít, ezt minden szülőnek elmondom...

(Böjte Csaba)