2014. március 3., hétfő

Ki a normális?

Nem normális, hogy nekem ebben a helyzetben jó kedvem van. Ezt megkaptam egy ismerősömtől. De ki az, akire azt mondhatjuk, hogy normális?

A hétköznapi gondolkodás szerint az, aki a normáknak megfelelően viselkedik, aszerint néz ki, fejlődik, tanul, és sorolhatnánk a normális ember jellemzőit. Jellemző a normákra vonatkozóan a normatív elvárás, így a norma egyben meghatározza a helyes magatartást, és annak követését várja el. Vannak persze jogi normák, és vannak erkölcsi normák is - és itt figyelembe kell venni, hogy az erkölcsi normák például csoportonként, közösségekként, népenként eltérhetnek egymástól. Sok esetben azt gondoljuk, hogy ha valaki nem normális, az valami rosszat, elítélendőt jelent.

A helyzet az, hogy én nem vagyok normális. Rengeteg olyan norma van, amit nem akarok elfogadni a saját életemre vonatkoztatva.

Vannak köztük persze olyanok, jogi normák, amelyeket pl. az alaptörvényünk rám nézve kötelezőnek mond ki, de egy józanul gondolkodó ember esetében ezek a paragrafusok esetleg erősen megkérdőjelezhetőek.

Vannak olyan erkölcsi normák, amelyeket például a kiemelt pozícióban lévő egyházak határoztak meg, és mindenkire kötelező érvényűnek szeretnének elfogadtatni, de a józan paraszti erkölccsel szemben nem biztos, hogy ezek megállják a helyüket.

Vannak olyan normák, amelyeket egyszerűen a társadalmi elvárások támasztanának az emberekkel szemben, de nem biztos, hogy ezek mindenkinek egyformán jók, egyformán hasznosak, vagy egyformán fontosak.

Norma várhatja el és írhatja elő például azt, hogy tiszteljem egy ország köztársasági elnökét, miniszterelnökét, vagy valamely politikusát. Norma várhatja el, hogy ne beszéljek vissza és engedelmeskedjek egy rendőrnek. Csakhogy tiszteletre nem lehet kötelezni az embereket, a tiszteletet csak kiérdemelni lehet.

Normális az, ha egy ember elmegy a temetésre, de az nem normális, ha otthon, egyedül szeretne leülni és elbúcsúzni a meghalt szeretteitől. Pedig kinek mi köze van hozzá, hogy ő hogyan rendezi le ezt a helyzetet magában-magával? Ha törne-zúzna egy templomban, az természetesen másra is tartozna.

Normálisnak mondható az manapság, hogy ha valakit hívnak mobiltelefonon, az vegye fel a mobiltelefonját. Esetleg szóvá is teszik, hogy "hívtalak, miért nem vetted fel a telefont?" - Miért? Mert például nem akartam, mással voltam elfoglalva. "Írtam neked egy e-mailt, elolvastad vajon? Mert hogy nem válaszoltál!" - Igen, elolvastam, és nem is akartam válaszolni, majd válaszolok az arra alkalmas időmben.

Normális az, hogy a fiatalok - sőt, a gyerekek - egész nap a mobiltelefonjukkal játszanak és facebook-oznak, és hogy az otthon töltött időt a számítógépükkel osztják meg - a családjuk helyett.

Manapság, ahogy tapasztalom, nem az a normális, aki nem néz tévét, nem hallgat híradót, és helyette a gyermekével játszik vagy a feleségével beszélget, hanem az, aki az estéket a tévé előtt tölti, és reagálni tud a napi politikai és bulvárhírekre. Nem akarok normális lenni.

A pszichoanalízis szerint az ember "konfliktusos lény", akiben feloldhatatlan ellentét feszül a természetes szükségletei, a mindennapos magatartása és a társadalmi elvárások, közösségi normák között.

Konfliktus. A munkahelyemen tartottunk egy "nevető jóga" órát. A lényege röviden az, hogy aki megpróbál minden ok nélkül másokkal együtt nevetni, annak feloldódnak a gátlásai és szabadon áradhat lelke mélyéből a jókedvű nevetés. Voltak, akik nem tudtak feloldódni, nem voltak képesek kicsit játszani, "bohóckodni", csak úgy nevetni egy jó, és voltak páran, akiknek ez egészen jól ment. Nekem a kolléganőm - aki normális -, azt mondta rám, mikor szóba hoztuk másnap a nevetést, hogy nekem pszichiáterhez kellene mennem. Mert hajlandó voltam részt venni a nevető játékban. Nem akarok normális lenni. :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ha építő szándékkal teszed, szólj hozzá bátran a bejegyzéshez!