2014. február 18., kedd

Egy üzenet Terry Dobsontól

A szerelvény csörömpölve zötyögött keresztül Tokió külvárosán egy álmos tavaszi délután. A kocsink viszonylag üresen zörgött, néhány háziasszony utazott a gyerekeivel, s néhány, talán a vásárlásba igyekvő idős ember. Néztem kifelé az ablakon, s csak bámultam az unalmas szürke házakat és a poros sövényeket.

Az egyik megállónál, ahogy kinyílt az ajtó, hirtelen darabokra zúzta a délutáni csöndet egy férfi. Miközben erőszakosan ordított, érthetetlen átkokat szórva az emberek felé, ügyetlenül betántorgott a kocsinkba. Munkásruhát viselt, hatalmas volt, részeg és piszkos. Üvöltve egy csecsemőt tartó asszony felé csapott, de az elvétett ütés ereje pörögve egy idősebb pár ölébe küldte. Csoda, hogy meg nem sérült. A pár rémülten felpattant, és a kocsi másik vége felé tülekedett. A munkás a menekülő idős asszonyt hátba akarta rúgni, de elvétette, amint a hölgy biztonságos távolságba ért. Ez annyira dühbe hozta a részeget, hogy megragadta a fémrudat a kocsi közepén, és megpróbálta kirántani a pilléréből. Láttam, hogy a keze fel van hasadva, és erősen vérzik. A szerelvény előrelódult, az utasok pedig megdermedtek a félelemtől.

Felálltam. Mintegy húsz évvel ezelőtt történt, fiatal voltam, meglehetősen jó formában. Az elmúlt három évben majdnem minden nap nyolc órát aikidóztam megállás nélkül. Szeretek embereket dobálni és birkózni. Tudtam azt is, hogy könyörtelen vagyok. A baj annyi volt csupán, hogy a harci képességeimet még nem próbáltam ki valódi küzdelemben. Mint Aikido-tanuló, sosem bocsátkozhattam küzdelembe.

"Az Aikido - mondta a tanítóm újra és újra -, a megbékélés művészete. Bárki, aki harcot forgat a fejében, megtöri a kapcsolatát az Univerzummal. Ha uralkodni próbálsz az embereken, akkor már le vagy győzve. Mi azt tanuljuk, hogy hogyan oldjuk meg a konfliktusokat, nem pedig azt, hogy hogyan csináljuk."

Hallgattam a szavaira. Olyan nagyon próbáltam, hogy még addig is elmentem, hogy átmentem az úton, hogy elkerüljem a chimpirákat, a tivoli punkokat, akik az állomások körül őgyelegtek. A béketűrésem felmagasztalt engem. Egyaránt éreztem könyörtelenséget és jámborságot. A szívem mélyén azonban akartam egy teljesen jogos lehetőséget, amivel ártatlanokat menthettem volna meg - a bűnösöket elpusztítva.

Végre! - mondtam magamnak az ülésről felállva. Emberek vannak veszélyben, és ha nem teszek azonnal valamit, valószínűleg bajuk eshet!

Látva, hogy felállok, a részeg ember felismerte a lehetőséget, hogy valakire összpontosíthassa a dühét.

- Aha! - ordított. - Egy külföldi! Szükséged van egy leckére a japán modorban?

Könnyedén megragadtam a fejem fölött ingázó kapaszkodót, és undorodó, elutasító pillantást lövelltem rá. Úgy terveztem, hogy szétszedem ezt a pulykát, azonban az első lépést neki kell megtennie. Őrülten akartam őt, ezért csücsörítettem, és küldtem egy pimasz csókot feléje.

- Rendben! - kiabált. - Megkapod a leckét! - Összeszedte magát, hogy nekem rohanjon. A másodperc töredékével azelőtt, hogy megmozdulhatott volna, valaki mögöttem elkiáltotta magát.

- Hé!!!

Fülsértő volt. Emlékszem furcsán vidám, lendületes hangzására, mintha mondjuk te és egy barátod kerestetek volna valamit, és a barátod hirtelen rád akad: "- Hé!"

Én balra fordultam, a részeg jobbra pördült. Mindketten egy kis öreg japánra meredtünk. Javában a hetvenes éveiben kellett lennie ennek az apró úriembernek, aki ott ült a makulátlan kimonójában. Nem vett tudomást rólam, de a munkásra örömtől sugározva ragyogott, mintha a legfontosabb, legjobban várt megosztanivaló titka volna a számára.

- Gyere ide! - mondta az öregember anyanyelvén, a részegnek intve. - Gyere ide, és beszélgessünk. - Könnyedén intett a kezével.

A hatalmas ember követte, mintha madzagon húznák. Lerakta a lábát harciasan az öregúr elé, és ráüvöltött a zakatoló kerekek fölött.

- Mi a fenének kéne beszélgetnem veled? - A részeg visszafordította a fejét rám. Ha a könyöke csak egy millimétert is mozdult volna, visszavágom a zoknijába.

Az öregember folytatta sugárzását a munkás felé:

- Mit ittál? - kérdezte, érdeklődéstől ragyogó szemekkel.

- Szakét ittam! - üvöltötte a munkás vissza. - De mi közöd hozzá? - Darabka köpet fröccsent az öregemberre.

- Ez csodálatos! - mondta az öreg. - Egészen csodálatos! Tudod, én is szeretem a szakét. Minden este, én és a feleségem - tudod, ő most hetvenhat éves -, felmelegítünk egy kis üveg szakét, kivisszük a kertbe, és leülünk egy régi falócára. Figyeljük, ahogy a Nap lenyugszik, és nézegetjük, hogy növekszik a datolyaszilvafánk. A dédapám ültette azt a fát, és aggódunk, vajon felépül-e a múlt téli jégviharokból. A fánk jobban javul, mint ahogy vártam, különösen, ha figyelembe vesszük a talaj gyenge minőségét. Jóleső érzés figyelni, amikor fogjuk a szakénkat és kimegyünk élvezni az estét - még ha épp esik is az eső!

Csillogó szemekkel felnézett a munkásra. Ahogy nagy nehezen próbálta követni az öregember társalgását, a részeg férfi arca elkezdett meglágyulni. Az öklei lassan kiengedtek.

- Igen. - mondta. - Én is szeretem a datolyaszilvákat. - A hangja elhalkult.

- Igen. - mondta az öreg, mosolyogva. - És biztos vagyok benne, hogy gyönyörű feleséged van.

- Nem.- válaszolt a munkás. - A feleségem meghalt.

Nagyon finoman, a szerelvény mozgásával himbálózva, a hatalmas ember elkezdett zokogni. - Nincs feleségem, nincs otthonom, nincs munkám. Annyira szégyellem magam...! - Könnycseppek gördültek le az arcán, a kétségbeesés görcsei hullámzottak végig a testén.

Most az én köröm következett. Ott állva a jól kisikált fiatalkori ártatlanságomban, a csináljuk-ezt-a-világot-biztonságossá-a-demokráciának igazságosságomban, hirtelen piszkosabbnak éreztem magam őnála is.

Azután a vonat megérkezett a megállóhoz. Amint az ajtó kinyílt, hallottam, ahogy az öregember együttérzőn sutyorog: - Szegénykém, szegénykém. - mondta. - Ez nehéz, szomorú helyzet valóban. Ülj le ide, és meséld el nekem.

Visszafordítottam a fejem még egy utolsó pillantásra. A munkás elterpeszkedett az ülésen, a feje az öregember ölében. Az öregember finoman simogatta a piszkos, gubancos hajat.

Ahogy a vonat tovarobogott, le kellett ülnöm egy padra. Gondolataim cikáztak a fejemben. Amit én izmok segítségével akartam véghezvinni, valaki más megtette kedves szavakkal. Épp az imént láttam az aikidó alkalmazását valódi küzdelemben, és ennek a lényege nem volt más, mint a szeretet.

Tudtam, hogy ezentúl egy merőben másfajta hozzáállással kell gyakorolnom ezt a művészetet. Azt is megértettem, hogy sok időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy igazán konfliktus-kezelésről tudjak beszélni.

(ford: EK., 2004)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ha építő szándékkal teszed, szólj hozzá bátran a bejegyzéshez!