2014. február 27., csütörtök

Életinduló 1.

Azt a dalt vagy zenét hívhatod Életindulódnak, amit ha meghallasz, azonnal jobb kedved lesz és felpattansz még a legmélyebb depressziódból is, hogy táncolj vagy énekelj, vagy mindkettőt - és örömmel, élettel töltsd meg a lelked.

Összegyűjtöm tehát az életindulóimat - íme, az első számú, az "igazi".


2014. február 26., szerda

Szekta

Azért írom le itt ezt a gondolatot, mert máig több tanítótól hallottam olyan magyarázatot, amely a szekta jelentését világítja meg, s a tapasztalatom szerint az emberek többsége - vallási vagy társadalmi befolyásoltság miatt - erős tévedésben van ezzel a kérdéssel kapcsolatban.

A szekta eredeti jelentése "valaminek a követése", s ezt napjainkban az uralkodó egyháztól elszakadt vallási csoportokra, illetve a szorosan összetartó, azonos nézetű, a külvilágtól elkülönülő csoportokra, valamely közösségen belüli zárt csoportosulásokra érti a köznyelv. A szekta kifejezés mára pejoratívvá vált, bár inkább csak egyes diszkriminatív esetekben, hiszen egy-egy sajátos vallásos közösségi forma megjelölésére használják.

Eszerint tehát az emberek egy csoportja nem feltétlenül jelent szektát. Egy bizonyos csoport követhet valamilyen tanítást, ám egy tanítás követése nem elég ahhoz önmagában, hogy a csoport szektának minősüljön.

A szekták alapvető jellemzője, hogy kizárólagosan egy vallás vagy vallási tanító tanításait, dogmáit követik, és elítélik, elutasítják a rajtuk kívül álló vagy tőlük különböző gondolkodást, nézeteket. Pszichológiai nézőpontból jelentős tény, hogy minden embernek sok különböző tanításra és tanítóra van szüksége, az élet sok különböző területén. Egyetlenegy tanító nem adhat át mindent, amire egy embernek szüksége van. Akkor válik tehát egy csoport szektává, amikor a tanító vagy az egyház vezetője azt mondja, hogy mindenkinek az ő tanításait kell követnie, és a tagoknak más tanításra nincs szükségük, illetve az üdvözülést csak az adott egyház vagy csoport tanításai jelenthetik az emberek számára. Ilyenkor a csoport vezetői elvárják, hogy egyetlen üdvözítő módszerként kövessék, sokszor feltétel nélkül, az egyetlen tanítást. A legtöbb esetben éppen az uralkodó egyházakból - mely az embereket éppen ilyenformán korlátozza - kivált, nyitottabb gondolkodású csoportokat nevezik az uralkodó anyaegyházak szektának.

Nem szabad ezért elfelejteni, hogy az egyház-szekta típustanában kétféle módon határozható meg a szekta fogalma: lehet újonnan létrejött vallási csoport, melynek létrejöttében az anyaegyházzal szembeni tiltakozás elemei játszanak jelentős szerepet. Az esetek többségében az eredeti gyülekezet elhajlásairól szóló vádak, a kizárólagos kötődésre vonatkozó kényszer, a bűntudatra való nevelés kritikája és az "eredeti, igazi valláshoz" való visszatérés motiválják az új csoportok létrejöttét.

Emellett viszont, a másik meghatározás szerint, azt is érdemes tudni, hogy nem minden szekta tartozik az előbbi, tisztaságot kereső körbe, s hogy vannak szekták, amelyek különösen abból a célból jönnek létre, hogy a könnyen befolyásolható embereket a saját érdekeinek megfelelően irányító szektavezér az - anyagi vagy fanatizáló - céljait megvalósítsa. Ezeket nevezi a típustan "destruktív szektának". Meg kell jegyezni itt azt is, hogy sok esetben a kormány az uralkodó egyház nyomására is destruktív szektává nyilváníthat egyes vallási csoportokat, az uralkodó egyház érdekeinek kiszolgálása céljából. Önmagában tehát se nem rossz, se nem jó egy szekta léte, jóvá vagy rosszá a működése, az irányelvei, a szándékai és az eszközei teszik azt, valamint az emberekre, a társadalomra vonatkozó hatása.

2014. február 19., szerda

Ima vagy fohász

Egy buddhizmussal kapcsolatos könyvben olvastam az imádkozásról, és ezzel összefüggésben szeretném pontosítani a fenti fogalmakat.

Az imádkozás az istenhitek velejárója, ahol az üdvözítő tevékenységek fontos része az istenség imádata. Imádkozás során azzal vagyunk elfoglalva, hogy kifejezzük az istenség felé azt, hogy mennyire imádjuk őt. Az istenhívő vallásoknak kiemelten fontos, alapvető elve az, hogy imádnunk kell a mindenhatót, mert jutalmaz és büntet, s nem szabad kételkednünk a tökéleteségében és imádnivaló személyiségében.

A természetvallásokban nem foglalkozunk bárkinek vagy bárminek az imádatával, hanem igyekszünk harmóniába kerülni a tágabb értelemben vett természet működésével, igyekszünk annak építő részévé válni, és igyekszünk megvalósítani önmagunkban is ezt az áramlást. Eggyévválunk a természettel, a világegyetemmel, működésünk nem különbözik a világegyetem működésétől. Nem kell imádni semmit és senkit, esetleg lehet szeretni és nagyra becsülni olyan példaképeket, akik már elérték azt, amit mi is szeretnénk elérni.

Például a buddhizmus nem istenhit, és valójában nem is vallás, bár napjainkban aképpen ismerjük. Nyilván része az, hogy "azt valljuk, hogy... a gyakorlás elvezet a célhoz...", és része az eszménykép is - mégis, elsősorban a megismerés és a megvalósítás gyakorlatáról van szó, jógáról, ami meghagyja az egyén szabadságát, és figyelmeztet rá, hogy tartózkodjunk bárkinek vagy bárminek az imádatától. Hozzá kell tennem, hogy a "szervezett buddhista vallás" látható jelei között mégiscsak felfedezhetjük a buddha imádatát - de a valódi buddhista gyakorlás nem erről szól, hanem egy igazán gyakorlati megközelítés, ami a valós életre vonatkozik. A buddhizmus egyébként nem korlátozza a tiszteletét a buddhista mesterekre, hanem pl. Jézust, Máriát és általában a többi vallás tanítóit, prófétáit is tiszteli. A buddhizmus tehát nem vallás, hanem belső ösvény, egy szellemi út, a megtapasztalás ösvénye. A buddhisták fohászkodnak, erőért és támogatásért, ami a tudati állapotok pszichológiai szempontból is alátámasztható egyik üzemanyagát jelenti. És az is fontos, hogy a legfontosabb különbség az jóga vallási és buddhista felfogása között, hogy míg az indiai jóga az istenség tökéletes, örömteli szolgálatát tűzi ki végső célként, addig a buddhista módszerek a megvilágosodást – többek között az isteneken való felülemelkedést is –, vagyis a tökéletes megvalósítást célozzák meg.

A buddha ugyanis nem egy konkrét személy, hanem egy tudatállapot, a tökéletes tisztaság és megvalósítás állapota, ami túlmutat isteneken és ördögökön. A Történelmi Buddhát pedig, aki egy konkrét személy, egy tanító volt, egyáltalán nem kell imádni, mert nem jutalmaz és nem büntet, ellenben megvalósította a gyakorlók által kívánt állapotot, és megmutatta az emebereknek, hogy hogyan érhetik el ezt a megvalósítást ők maguk is. Majd hozzátette:

"Ne azért higgyetek a szavaimnak, mert mindezt egy buddha mondta, hanem jól vizsgáljátok meg, ellenőrizzétek őket, s akkor fogadjátok el, ha tényleg működik. Legyetek önmagatok fénye!"

A buddhát tehát, mint vágyott célt, vagy mint egy személyt, akiről példát vehetünk, lehet szeretni és nagyra becsülni, lehet példaképként nézni rá, de nem kell vakon hinni benne, és egyáltalán nem kell őt imádni.

2014. február 18., kedd

Egy üzenet Terry Dobsontól

A szerelvény csörömpölve zötyögött keresztül Tokió külvárosán egy álmos tavaszi délután. A kocsink viszonylag üresen zörgött, néhány háziasszony utazott a gyerekeivel, s néhány, talán a vásárlásba igyekvő idős ember. Néztem kifelé az ablakon, s csak bámultam az unalmas szürke házakat és a poros sövényeket.

Az egyik megállónál, ahogy kinyílt az ajtó, hirtelen darabokra zúzta a délutáni csöndet egy férfi. Miközben erőszakosan ordított, érthetetlen átkokat szórva az emberek felé, ügyetlenül betántorgott a kocsinkba. Munkásruhát viselt, hatalmas volt, részeg és piszkos. Üvöltve egy csecsemőt tartó asszony felé csapott, de az elvétett ütés ereje pörögve egy idősebb pár ölébe küldte. Csoda, hogy meg nem sérült. A pár rémülten felpattant, és a kocsi másik vége felé tülekedett. A munkás a menekülő idős asszonyt hátba akarta rúgni, de elvétette, amint a hölgy biztonságos távolságba ért. Ez annyira dühbe hozta a részeget, hogy megragadta a fémrudat a kocsi közepén, és megpróbálta kirántani a pilléréből. Láttam, hogy a keze fel van hasadva, és erősen vérzik. A szerelvény előrelódult, az utasok pedig megdermedtek a félelemtől.

Felálltam. Mintegy húsz évvel ezelőtt történt, fiatal voltam, meglehetősen jó formában. Az elmúlt három évben majdnem minden nap nyolc órát aikidóztam megállás nélkül. Szeretek embereket dobálni és birkózni. Tudtam azt is, hogy könyörtelen vagyok. A baj annyi volt csupán, hogy a harci képességeimet még nem próbáltam ki valódi küzdelemben. Mint Aikido-tanuló, sosem bocsátkozhattam küzdelembe.

"Az Aikido - mondta a tanítóm újra és újra -, a megbékélés művészete. Bárki, aki harcot forgat a fejében, megtöri a kapcsolatát az Univerzummal. Ha uralkodni próbálsz az embereken, akkor már le vagy győzve. Mi azt tanuljuk, hogy hogyan oldjuk meg a konfliktusokat, nem pedig azt, hogy hogyan csináljuk."

Hallgattam a szavaira. Olyan nagyon próbáltam, hogy még addig is elmentem, hogy átmentem az úton, hogy elkerüljem a chimpirákat, a tivoli punkokat, akik az állomások körül őgyelegtek. A béketűrésem felmagasztalt engem. Egyaránt éreztem könyörtelenséget és jámborságot. A szívem mélyén azonban akartam egy teljesen jogos lehetőséget, amivel ártatlanokat menthettem volna meg - a bűnösöket elpusztítva.

Végre! - mondtam magamnak az ülésről felállva. Emberek vannak veszélyben, és ha nem teszek azonnal valamit, valószínűleg bajuk eshet!

Látva, hogy felállok, a részeg ember felismerte a lehetőséget, hogy valakire összpontosíthassa a dühét.

- Aha! - ordított. - Egy külföldi! Szükséged van egy leckére a japán modorban?

Könnyedén megragadtam a fejem fölött ingázó kapaszkodót, és undorodó, elutasító pillantást lövelltem rá. Úgy terveztem, hogy szétszedem ezt a pulykát, azonban az első lépést neki kell megtennie. Őrülten akartam őt, ezért csücsörítettem, és küldtem egy pimasz csókot feléje.

- Rendben! - kiabált. - Megkapod a leckét! - Összeszedte magát, hogy nekem rohanjon. A másodperc töredékével azelőtt, hogy megmozdulhatott volna, valaki mögöttem elkiáltotta magát.

- Hé!!!

Fülsértő volt. Emlékszem furcsán vidám, lendületes hangzására, mintha mondjuk te és egy barátod kerestetek volna valamit, és a barátod hirtelen rád akad: "- Hé!"

Én balra fordultam, a részeg jobbra pördült. Mindketten egy kis öreg japánra meredtünk. Javában a hetvenes éveiben kellett lennie ennek az apró úriembernek, aki ott ült a makulátlan kimonójában. Nem vett tudomást rólam, de a munkásra örömtől sugározva ragyogott, mintha a legfontosabb, legjobban várt megosztanivaló titka volna a számára.

- Gyere ide! - mondta az öregember anyanyelvén, a részegnek intve. - Gyere ide, és beszélgessünk. - Könnyedén intett a kezével.

A hatalmas ember követte, mintha madzagon húznák. Lerakta a lábát harciasan az öregúr elé, és ráüvöltött a zakatoló kerekek fölött.

- Mi a fenének kéne beszélgetnem veled? - A részeg visszafordította a fejét rám. Ha a könyöke csak egy millimétert is mozdult volna, visszavágom a zoknijába.

Az öregember folytatta sugárzását a munkás felé:

- Mit ittál? - kérdezte, érdeklődéstől ragyogó szemekkel.

- Szakét ittam! - üvöltötte a munkás vissza. - De mi közöd hozzá? - Darabka köpet fröccsent az öregemberre.

- Ez csodálatos! - mondta az öreg. - Egészen csodálatos! Tudod, én is szeretem a szakét. Minden este, én és a feleségem - tudod, ő most hetvenhat éves -, felmelegítünk egy kis üveg szakét, kivisszük a kertbe, és leülünk egy régi falócára. Figyeljük, ahogy a Nap lenyugszik, és nézegetjük, hogy növekszik a datolyaszilvafánk. A dédapám ültette azt a fát, és aggódunk, vajon felépül-e a múlt téli jégviharokból. A fánk jobban javul, mint ahogy vártam, különösen, ha figyelembe vesszük a talaj gyenge minőségét. Jóleső érzés figyelni, amikor fogjuk a szakénkat és kimegyünk élvezni az estét - még ha épp esik is az eső!

Csillogó szemekkel felnézett a munkásra. Ahogy nagy nehezen próbálta követni az öregember társalgását, a részeg férfi arca elkezdett meglágyulni. Az öklei lassan kiengedtek.

- Igen. - mondta. - Én is szeretem a datolyaszilvákat. - A hangja elhalkult.

- Igen. - mondta az öreg, mosolyogva. - És biztos vagyok benne, hogy gyönyörű feleséged van.

- Nem.- válaszolt a munkás. - A feleségem meghalt.

Nagyon finoman, a szerelvény mozgásával himbálózva, a hatalmas ember elkezdett zokogni. - Nincs feleségem, nincs otthonom, nincs munkám. Annyira szégyellem magam...! - Könnycseppek gördültek le az arcán, a kétségbeesés görcsei hullámzottak végig a testén.

Most az én köröm következett. Ott állva a jól kisikált fiatalkori ártatlanságomban, a csináljuk-ezt-a-világot-biztonságossá-a-demokráciának igazságosságomban, hirtelen piszkosabbnak éreztem magam őnála is.

Azután a vonat megérkezett a megállóhoz. Amint az ajtó kinyílt, hallottam, ahogy az öregember együttérzőn sutyorog: - Szegénykém, szegénykém. - mondta. - Ez nehéz, szomorú helyzet valóban. Ülj le ide, és meséld el nekem.

Visszafordítottam a fejem még egy utolsó pillantásra. A munkás elterpeszkedett az ülésen, a feje az öregember ölében. Az öregember finoman simogatta a piszkos, gubancos hajat.

Ahogy a vonat tovarobogott, le kellett ülnöm egy padra. Gondolataim cikáztak a fejemben. Amit én izmok segítségével akartam véghezvinni, valaki más megtette kedves szavakkal. Épp az imént láttam az aikidó alkalmazását valódi küzdelemben, és ennek a lényege nem volt más, mint a szeretet.

Tudtam, hogy ezentúl egy merőben másfajta hozzáállással kell gyakorolnom ezt a művészetet. Azt is megértettem, hogy sok időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy igazán konfliktus-kezelésről tudjak beszélni.

(ford: EK., 2004)

2014. február 16., vasárnap

Nem bántani

"Nem bántani, nem megalázni felebarátunkat: az első kötelességünk feléjük. De ennyi nem elég, magasabb rendű küldetésünk van: szolgálatukra legyünk, amikor szükségük van rá."

(Assisi Szent Ferenc)

2014. február 15., szombat

Az élet himnusza

Az élet egyetlen esély - vedd komolyan
Az élet szépség - csodáld meg
Az élet boldogság - ízleld meg
Az élet álom - tedd valósággá
Az élet kihívás - fogadd el
Az élet kötelesség - teljesítsd
Az élet játék - játszd
Az élet érték - vigyázz rá
Az élet vagyon - használd fel
Az élet szeretet - add át te magad
Az élet titok - fejtsd meg
Az élet ígéret - teljesítsd
Az élet szomorúság - győzd le
Az élet dal - énekeld
Az élet küzdelem - harcold meg
Az élet kaland - vállald
Az élet jutalom - érdemeld ki
Az élet Élet - éljed

(Teréz Anya)

2014. február 14., péntek

Mester

Többször felmerült az elmúlt két évtizednyi tanulmányaim során a mester fogalmának a magyarázata, s most a jóga-mesterem kapcsán jutott eszembe újra. Valójában eddig még nem találkoztam olyan jóga-tanárral, aki önmagát mesternek hívatta volna, de találkoztam olyannal, akit én szívesen emlegetek mesteremként vagy mesterként. Mert akként bizonyított.

Elsősorban mégis a harcművészeti tapasztalatok során volt ez kérdés. Az, hogy valaki mester, vagy mesterfokozattal rendelkezik, nem egyenlő jelentésű. A mesterfokozat munka és (vagy!) anyagi áldozatok árán megszerezhető, elérhető fokozat, titulus, míg az, hogy valakit mesternek neveznek, egy tiszteletbeli megszólítás.

Valaki mester lehet valaki számára akkor is, ha nem rendelkezik vizsga által szerzett mesterfokozattal. Hasonlóképpen, rendelkezhet valaki mesterfokozattal, de attól még nem biztos, hogy ő bárkinek is mestere. A mesterfokozatot megszerzett gyakorlók a technikáknak, a megszerzett tudásnak a mesterei.

Jellemzően kétféle embert, oktatót ismertem meg a harcművészetekkel töltött éveim alatt. Volt olyan, akit, bár megpróbáltunk mesternek szólítani, a tudtunkra adta, hogy ő nem mester, hanem egy oktató, vagy esetleg egy haladóbb tudású gyakorló, s bennünk inább partnert, társat lát, mint alárendelt tanítványt.

Vele ellentétben volt olyan is, aki az első pillanattól megkövetelte, hogy a gyakorlók mesternek szólítsák őt. Szemináriumokon a falra a saját fényképét helyezte ki, s a tanítványoknak az előtt kellett meghajolniuk. Sokszor megtörtént, hogy vizsgákon nem volt kedve vizsgáztatni, ezért "ajándékként" osztogatta a magasabb fokozatokat, amelyeknek az ajándék-jellegét némiképpen csökkentette az, hogy kemény pénzeket kellett érte befizetni.

Végül ismertem olyan oktatót, aki nem engedte, hogy mesternek szólítsuk őt, de a felesége őt a gyakorlók előtt szigorúan mesterként emlegette, és szerette volna, ha a többiek is így tesznek.

Számomra a mester az - bármivel is foglalkozzék -, aki a viselkedésével, hitelességével kivívja nálam azt, hogy mesteremnek érezzem, vagy ezen túl, hogy ezt mások előtt felvállalva, mesteremnek nevezzem őt, és úgy érezzem, hogy jó őt követnem, tanulnom tőle.

2014. február 13., csütörtök

Ateista

Azt olvastam egy neves professzorral készített interjúban, hogy "az ateista elképzelés szerint a tudat az anyagi agy működésének emergens tulajdonsága". (Az emergens azt jelenti, hogy a rendszerből fakadó, külső rendszernek nem tulajdonítható).

Hirtelenjében az jutott eszembe, hogy nem értem az ateista kifejezést, hiszen egy ilyen megkülönböztetés egyszerűen nem értelmezhető.

Tény, hogy élnek emberek a Földön, s vannak köztük olyanok, akik istenhívők. De lehet-e a többi emberre ezért azt mondani, azzal a jelzővel kategóriába tenni, hogy ők a nem-istenhívők? Vannak, akik gyógyítással foglalkoznak, ők a gyógyítók, vagy akár vehetjük a táltosokat. De lehet-e a többi, többmilliárdnyi emberre azt a jelzőt ragasztani, hogy ők a nem-gyógyítók, ők a nem-táltosok? Amerikában élnek a feketék és a nem-feketék?

Vagy nem lehet? Vajon lehet-e egy bizonyos csoporton kívüliként elnevezni és megkülönböztetni egy embert az alapján, hogy nem tagja egy általunk kiválasztott csoportnak? Mondhatja rám valaki, hogy én egy nem-orvos vagyok? Én nem mutatkozom be úgy senkinek, hogy Krisztián vagyok, nem-orvos, mert ez a józan gondolkodásnak ellentmond. Inkább azt mondom, hogy Krisztián vagyok, nevetés-vezető.

(Na jó, a halmazelmélet szerint lehet egy halmazon kívüli alaphalmazba sorolandóként megjelölni valamit, de az matematikai összefüggésekben értelmezhető...)

A másik gondolat, ami eszembe jutott, az, hogy attól, hogy valaki nem hisz egy istenben, egyáltalán nem kell ilyen "materiális" gondolkodásúnak lenni. Jó példa erre a taoizmus vagy a buddhizmus. Egyik sem hisz egy teremtő istenben - ráadásul a többezer éves buddhista tapasztalat szerint az istenek ugyanolyan gyarló lények, mint az emberek - mégis, a tudatot különválasztják a fizikai testtől és a fizikai test megnyilvánulásaitól. Továbbá vannak vallások, amelyek bár istenhívők, mégis azt vallják, hogy a tudat a testtel egy lényegű, és a test elpusztulásával maga a tudat is semmivé válik.

2014. február 12., szerda

A játék öröme

Az igazi játék a tevékenység örömét jelenti, a közösséghez való tartozás és a közös öröm átélését. Abban a pillanatban, amikor megjelenik a teljesítmény vagy a nyereség érdekeltsége, megszűnik játéknak lenni, és versennyé válik. A játék akkor ad igazi örömérzetet, ha önmagáért van, s a játék öröme kiélvezhető, az élményt elraktározható, s ha ez tölti el boldogsággal a játék résztvevőjét, nem pedig a - talán meg nem ismételhető - dicsőség birtoklása, a másik résztvevő legyőzése, és ezáltal az örömének a csökkentése.

A játék öröme megismételhető, és újra átélhető, másokkal újra meg újra megosztható. A játék nem komoly, nem tétre megy, és ha jól játsszák, nem öncélú - célja lehet az öröm megélése és másokkal való megosztása.

Minél inkább megköti a játékban résztvevő személy kezét a játékszabályok, annál kevésbé lehet a tevékenységet játéknak nevezni. A játék próbálkozást, megismerést, tapasztalást vagy az örömbe való belefeledkezést tesz lehetővé.